Print Friendly and PDF
only search openDemocracy.net

Hungarian Originals: three poems

About the authors
Christopher Whyte is a poet and novelist. His first collection of Gaelic poems Uirsgeul / Myth (Gairm, 1991) was joint winner of a Saltire Award in 1992. His novels include The Warlock of Strathearn (Trafalgar, 1997) and The Cloud Machinery (Orion, 2000), both recipients of the Scottish Arts Council Book Award. His Gaelic poems have been published in Italian, German, French, Catalan, Croatian, Albanian, Hungarian and English translation. He is currently Reader in the Department of Scottish Literature at Glasgow University.
Deszõ Tandori is a poet, artist and novelist.
Edwin Morgan is a Scottish poet who was appointed in 2004 Scots Makar. He has received the Hungarian Order of Merit of his translations of Hungarian poems.
Krisztina Tóth studied humanities in Budapest, and has worked as a translator of contemporary French poetry.
Sándor Weöres (1913 – 1989) moved to Budapest in 1947 after spending much of his childhood in western Hungary.
  • Hungarians, Sándor Weöres, 1988 (translated by Edwin Morgan)
  • Russell Square, Tavistock Place, Deszõ Tandori, 1991 (translated by Edwin Morgan)
  • Balaton, Krisztina Tóth, 2002 (translated by Christopher Whyte)

  • Magyarok

    Sándor Weöres

    Ezer évig a Duna partjén ültem és sírtam. Ekkor egy iszapgöröngy
    a talpam alatt megmozdult síkosan, varangyos sár, fölém hajolt és
    szeliden köszöntött:

    -Nézz rám! Megismered önmagad?

    Tövises folyószegélyen az éles napsugár kegyetlen aratásában és
    a vacogtató ködben, a fényességben: lábam alatt hevert susogva,
    habok holt terhe, vállról levetett zsák, és meg se pillantottam;

    mellettem asszonyom már szinte sátrat vont fölénk, de csak mi
    láttuk, s a parti homokból langost sütött, amíg pásztorkutyám,
    fekete-hímes sárga lárvában,
    mint egy örök isten, a változó holdra
    kiáltozott,

    fölöttem Esztergom s Visegrád kõ-melle dörgött, Szentendre tarka
    népe zsivajgott, s a Naphegyen áldozó kelták, római jövevények,
    dobogó patkók, Vu-vang, Frauendienst, Rinascimento, a Rózsák
    apjának türbéje, acélhidakból szõtt Budapest, mind álmomban
    vonultak el, mert ébren se hittem a szememnek -

    de akit ezer évig meg se piliantottam, most íme fölem hajolt, arca
    helyén homály s a habok sarló-csapásai, semmi más,

    és méginkább sírtam, mert – úgy véltem – eleven vérbõl fakadtam,
    mint az állatok.

    Kézen fogott, vezetett minket: a barnán füstölgõ revlampak partra-
    bukó piros idomait csipkésre hasogatta kis csoportunk.

    A lerombolt híd tövén a kompot sötétben értük el.

    Hungarians

    translated by Edwin Morgan

    A thousand years I sat on the bank of the Danube and wept. Then
    a clump of mud moved under my feet, slithering, a mud frog, leant
    over me and quietly asked:

    ‘Can you recognize yourself? Look at me!’

    The riverbank was thorny, with its relentless harvest of spiky
    sunshine and shivery fog and light; it lay whispering at my feet, a
    deadweight of froth and foam, a sack shouldered off, and I even failed
    to notice;

    beside me, my woman had just set up a tent over us, not that
    anyone else saw it, and she baked doughnuts from the sandbank,
    while my collie, in a black-striped yellow grub, shouted like an
    immortal god at the phases of the moon,

    above me. the stony breast of Esztergom and Visegrád was roaring,
    the jazzy throng, Szentendre was in full cry, and the Celts offering
    sacrifices on Naphegy, invaders from Rome, horseshoes clattering,
    Vu-Vang, Frauendienst, Renascence, the tombstone of the Father of
    the Roses, Budapest woven of steel bridges, all passed in my dream,
    since how was I to believe my waking eyes -

    but what it was I missed for a thousand years now leant over me,
    its face replaced by a cloud, by hammer and sickle of froth and foam,
    by nothing else,

    and I wept even more, since I was sure I had living blood in my
    veins, like the animals.

    It held my hand, led us out: our little group was clad in the red
    shapes of the smoky brown harbour lamps which made a frill as they
    wavered over the bank.

    We reached the ferry at the end of the broken bridge in the dark.

    Lovers
    Lovers, André Kertész

    © Estate of André Kertész

    back to top

    Russell Square, Tavistock Place

    Deszõ Tandori

    In mem. Virginia Woolf

    És társai. Nem „a falka”, mely csaholhat
    - „barátok, írótársak, kritikusok” -, nem érheti
    utol, írta, legálabb – írta – szabad vagyok. Nem.
    De társai, mindazonáltal. 1986 õszen majdnem
    ott laktam négy hétig a Bloomsbury-negyedben, az õ
    körük holt kõ por-elevene közt. Kofferokkal, táskákkal
    megrakodva, a legolcsóbb szállodák egyikében,
    közel a Museumhoz és az impresszionisták
    Gyûjteményehez, Az utolsó öt perc döntött, az
    úgynevezett szív. A szárnyak; maradjak a földön

    Fekszem
    a földön, itt a szobában, köles és por és száraz
    füvek és tollak közt, és ez lesz az üres öl, és
    egyedül leszek, mire megjön Õ, de nem megyek elébe.
    Köveket nem kabátzsebembe teszek, és nem akarok már
    kiúszni a nagy Tengerbe, melynek Hullámai felett
    még a világítótoronytól is tartok, az elemektõl,
    a földtõl, elég, hogy oda kerülnek a társak, itt,
    messze minden elutazástól.

    A szoba
    üres lesz, Õ pedig, aki Jön, érintés lesz, mint Szpéró
    - „fel nem idézheti stb.”, ez u. a. kb., etc. – lába
    a csuklómon – „utõerem” -: nyugodj, felháborult szellem,
    nyugodj, Öreg Lény, mondom neki. Aki Eljössz Értem. De
    addig, hidd el, maradnom kell. Maradok. Ég veled.
    Holt úszó, kavicsaim sírjaik elcsitultára hordom; szó: élek.

    Russell Square, Tavistock Place

    translated by Edwin Morgan

    i.m. Virginia Woolf

    And associates. Not the baying pack, you know,
    ‘friends, writers, critics’ – none of them can
    catch him up, you see – he wrote – I am free. No.
    But still, his associates. Autumn 1986 found me
    almost living for four weeks in Bloomsbury,
    in the living dust of their dead stone Circle. Laden
    with bags and cases, in one of the cheapest hotels,
    next to the Museum and the Impressionists.
    The last five minutes saw the cut-off point;
    it is called the heart. The wings; I should stay earthbound.

    I am lying
    on the ground, here in the room, it is thick with dust,
    millet, dry grasses, feathers, it will be the empty pen, and
    I shall be alone when He cometh, but give him no greeting.
    I shall not fill my pockets with stones, I reject
    swimming out into the Main, I am wary
    even of the lighthouse over the Waves, of the elements,
    of the earth itself, well, let the associates end up there
    or here, far from all farewells.

    The room
    will be empty, and He who cometh will be a touch, like Spero –
    ‘I cannot remember, etc.’, this is i.e. circa, etc. – his foot
    on my wrist – ‘my artery’ – calm down, unquiet spirit,
    calm down, Old One, I tell him. Who Cometh for Me. But
    till then, believe me, I must stay. I stay. Farewell.
    Dead swimmer, I wear my stones to redeem their gravestones; word; I live.

    Melancholic Tulip
    Melancholic Tulip, André Kertész, 1939
    © Estate of André Kertész

    back to top

    Balaton

    Krisztina Tóth

    Nem akartam hogy õsz legyen megint itt
    vagyunk a kert is rábólint tilosban
    futó idõ megállt a túlba így vitt
    maradni kéne még azt súgja jól van
    bólint a bodza is alacsony napba
    bámulsz felállsz lassan lemész a stégre
    nyugágyak bent a villany is lecsapva
    õsz van és délután sietni kéne
    hová pedig a táskát összeraktam
    valamit egyszer úgyis itt felejtünk
    meleg a fal úgy ég az õszi napban
    lopott napunk ahogy nemrég a testünk

    Nem akartam hogy õsz legyen megint itt
    egy hosszú szál inkább ki kéne húzni
    harminchárom éves vagyok pedig mit
    kéne tennünk mondod ki kéne húzni
    de meddig még szeretsz és úgy öregszem
    ahogy a kert apránként észrevétlen
    csak most nem hogy a fejem az öledben
    fekszik a nád ledõlt sohase értem
    tetten még az idõt amikor színt vált
    épp a levél a szemed is néha barna
    néha meg mikor a szerelem színt vall
    mélyzöld színû hullámmal dob a partra

    Nem akartam hogy õsz legyen megint itt
    érjen gyümölcs savanykás íz utol
    fordult az út de most a fák behintik
    hosszú nagyon induini ez a cél
    ne érjen itt inkább vigyél magaddal
    ha fordul is ha érni kell hát érjen
    véget múljon mi integet marasztal
    el végleg és most ne rajtunk ne tétlen
    múljon levél varázslat hogy lehulljon
    rólunk mi tart még – vissza nem találhat
    magába út hogy útrakeini tudjon
    csak úgy léphet mint víz színére lábad

    Balaton

    translated by Christopher Whyte

    I didn’t want it to be autumn once
    more here we are the garden too
    nods in agreement time running
    through forbidden territory came
    to a halt conveyed us into the
    beyond we should stay longer a
    whisper everything’s OK the elder’s
    nodding too you stare into the low
    sun slowly get up make your way
    down onto the makeshift platform
    the deck-chairs are inside the el-
    ectricity’s switched off it is
    autumn afternoon we have to rush
    but where to still my bag
    is packed sooner or later we
    are going to forget something here
    the wall is warm our stolen day
    burns in the autumn sun just as
    our bodies did only a while ago

    I didn’t want it to be autumn once
    more here one long hair needs to be
    pulled out and I am thirty-three
    what should we do you say it needs
    to be pulled out but how much longer
    are you going to love me I’m
    getting older like the garden, bit
    by bit nobody notices though not
    now while my head’s lying in your lap
    the reed is flattened I have never
    caught time unawares before just when
    the leaves are changing colour your
    eyes too are sometimes brown sometimes
    when love reveals itself and I am washed
    up on the lake shore with a dark green wave

    I didn’t want it to be autumn once
    more here let it catch up with us
    the taste of overripened fruit
    the road has turned the trees are shedding
    endlessly departure that’s
    what matters but don’t let it catch
    hold of me here take me with you if
    it turns if catching up is crucial
    well let there be an end of it let what
    invites to linger pass on though
    not us now let the leaf’s passing not be
    useless magic let what keeps us still
    fall from us – the road cannot find
    the way back to itself can only step
    like your foot on the surface of the water

    Underwater Swimmer
    Underwater Swimmer, André Kertész, 1917
    © Estate of André Kertész

    “In our home for blind monks and beggars
    Kertész is a seeing brother”
    Paul Dermée, 1927

    back to top

    With thanks to Carcanet and Robyn Marsack at the Scottish Poetry Library. “At the end of the broken bridge: XXV Hungarian Poems, 1978-2002”, edited by István Turczi and with an introduction by Béla Pomogáts is available to purchase here.


    We encourage anyone to comment, please consult the
    oD commenting guidelines if you have any questions.